Parasztspecialista családból származom, ahol a mindennapi élethez a családtagjaim elkészítették az eszközeiket szükségleteik kielégítésére. Ez az életforma a hatvanas évekig fennmaradt. A téeszek létrehozása és a falvakban végbemenő urbanizációs folyamatok ezt az életformát teljesen tönkretették. A tárgyalkotásból apai és anyai családomban két generáció kimaradt.

A '90-es évek elején kezdtem a tojásíráshoz. Akkor felismertem: hiszen ezt én tudom, ezt mi csináltuk dédmamával. A lelkesedés hamar kudarcba fulladt, mert már alig volt valaki a családban, akitől kérdezhettem. Az utolsó, 24. órában jártam.

Gyógypedagógia végzettségem lévén egy mozgássérülteket ellátó intézménynél dolgoztam, ahol szövőszéket vásároltunk az intézmény ellátottjai számára. Ott volt a szövőszék, és a mélyen elásott emlékeim, ahogy a dédmamával szőttem. Az emlékek előjöttek, szakmunkásvizsgát tehettem, majd szőnyegszövő oktató lettem. Tanulhattam szövős oktatótól, takácstól, a hajdani háziipari szövőnőtől, szövetkezeti tervezőtől. 2006-ban csoportos létszámleépítés miatt elvesztettem az állásomat, így a kézművesség biztosítja azóta a megélhetésemet. Szövést tanítottam általános iskolásoknak, felnőtteknek, de szenvedélybetegeknek is.

Budapesten a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban a húsvéti időszakban a múzeumi látogatók számára tojásírást és -festést oktatok. Éveken keresztül Gödöllőn, a Királyi Kastélyban is vezettem játszóházakat.

2014-2018 között tevékenyen részt vettem Nagypall Község Önkormányzatának kézműves háza létrehozásában, annak vezetésében.

Bemutathattam Marokkóban az iszlám kultúrában a tojásírást a II. Kézműves Világtalálkozón. 2015-ben a milánói expón 15 napon át csuhé betlehemet készítettem.

Amire nagyon büszke vagyok, az a tojásíróka, amit kikísérleteztem, amivel a világ számos pontján a magyar nyelvterületeken biztonságosabban írhatnak a tojásra, és ezt az írókát már akár kétéves korban lévő gyermek kezébe is lehet adni.

Nagy büszkeségeim a tanítványaim, akik továbbviszik, átadják a népi kultúrát.

Fontosnak tartom a tudás átadását, hiszen népművészetünk csak akkor maradhat fent, ha azt a legjobb tudásunk szerint örökítjük tovább.